HRN az ISO 12100 szerint: a folyamatot támogató eszköz, nem „gyors út a megfeleléshez”
Az ISO 12100 szerinti kockázatértékelési gyakorlatban a HRN módszert sokan „kész receptként” kezelik: beírunk néhány értéket, kijön egy szám, és kész is a kockázat. Ez kényelmes, de szakmailag félrevisz. Az ISO 12100 nem úgy definiálja a kockázatot, mint egyetlen számot, ami egy egyszerű képletből adódik. A szabvány azt követeli meg, hogy a kockázatot konkrét forgatókönyvekre becsüljük (veszélyhelyzet → veszélyes esemény → sérülés/kár), és a „károsodás bekövetkezésének valószínűségét” az expozíció, a veszélyes esemény bekövetkezése és a kár elkerülhetősége vagy korlátozhatósága függvényeként értelmezi. A HRN alkalmazható helyesen, de csak akkor, ha ezt a logikát támogatja – nem pedig akkor, ha helyettesíteni próbálja.
Ez a különbségtétel alapvető ahhoz, hogy a HRN-ben valójában „mit számolunk”. Az ISO 12100 nem áll meg annál a kérdésnél, hogy a gépben milyen veszélyek vannak. A gondolkodást forgatókönyvek felé tereli: mikor kerül a személy a veszély hatókörébe, milyen feladat közben, milyen gépállapotnál, és milyen okból. Ettől válik a kockázat értékelhetően valóságossá.
Ezért a HRN-t nem „egy veszélyre”, hanem egy leírt használati esetre/forgatókönyvre kell alkalmazni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a HRN-eredmény csak akkor értelmezhető, ha egy konkrét baleseti forgatókönyvhöz van rendelve, nem pedig önmagában egy gépelemhez.
A károsodás bekövetkezésének valószínűsége: ISO 12100 elem, amit a HRN nem hagyhat figyelmen kívül
A HRN hétköznapi értelmezése és az ISO 12100 gondolatmenete közti legnagyobb eltérés a „valószínűség” fogalmánál jelenik meg. Az ISO 12100-ban a károsodás bekövetkezésének valószínűsége nem egyetlen „alacsony / közepes / magas” jellegű minősítés. A szabvány három összetevő függvényeként kezeli:
E három közül a harmadik elemet a HRN gyakorlati használatakor nagyon gyakran elhanyagolják – miközben a valós baleseteknél sokszor éppen ez az egyik leginkább „döntő” tényező. Két helyzet lehet azonos expozíciójú és hasonló eséllyel alakulhat ki a veszélyes esemény, mégis teljesen más kockázatot jelenthet, mert az egyik esetben a kár elkerülhető, a másikban pedig a gyakorlatban alig vagy egyáltalán nem.
Ha a HRN-t az ISO 12100 szellemében akarjuk alkalmazni, ezt a szempontot tudatosan értékelni kell, és a végeredményben is érvényesülnie kell – akkor is, ha a „klasszikus HRN” nem használ külön A (avoidance) paramétert.
„Klasszikus HRN” a gyakorlatban: az LO, FE, NP és DPH viszonya az ISO 12100-hoz
A klasszikus HRN négy tényezővel dolgozik (LO, FE, NP, DPH), és ezeket egyetlen eredménnyé (legtöbbször szorzattá) egyesíti. Maga a képlet nem probléma. A gond az, ahogyan a csapatok a tényezők tartalmát értelmezik és kitöltik.
Ha a HRN-t a módszer módosítása nélkül szeretnéd használni, kulcskérdés a következetes megfeleltetés az ISO 12100 kockázati elemeinek:
A gyakorlatban a „klasszikus HRN” csak akkor tartható összhangban az ISO 12100-zal, ha az LO-t nem „a levegőből” választjuk, hanem az ISO 12100 kockázati elemeit bemutató ábra logikája szerint végigvesszük a három alapvető kérdést: ki van kitéve, mi a veszélyes esemény, és a kár elkerülhető-e vagy érdemben korlátozható.
ISO 12100: kvalitatív és kvantitatív módszerek – hova illeszkedik valójában a HRN
Az ISO 12100 szerint a kockázatcsökkentéssel kapcsolatos döntéseket kvalitatív módszerrel kell alátámasztani, és ahol indokolt, kvantitatív módszerrel is. Ugyanakkor a szabvány kifejezetten számol a kvantitatív megközelítés korlátaival: akkor van értelme, ha rendelkezésre állnak a szükséges adatok, ami a gyakorlatban sokszor nehezen teljesül.
Ez jól megmagyarázza, miért ennyire elterjedt a HRN. A HRN ad egy számot, de jellemzően nem kvantitatív módszer valószínűségszámítási értelemben. Pontozásos – félkvantitatív – eljárás, amely rendszerezi az értékelést, ugyanakkor továbbra is szakértői megítélésen alapul.
A „kvantitatívabb” HRN-megközelítés ott kezdődik, amikor egy szervezet tudatosan adatbázisokat és skálaankorokat épít a pontozáshoz. A gyakorlatban ez jellemzően azt jelenti, hogy:
Enélkül a HRN továbbra is használható, de rendező és összehasonlító eszközként működik – nem pedig valószínűségszámításként.
A HRN tudatos használata: alapelvek, amelyek az ISO 12100 keretei között tartják a módszert
A gyakorlatban nem az a cél, hogy a HRN-t „tökéletesen kiszámoljuk”. A lényeg az, hogy a HRN megalapozott tervezői döntésekhez vezessen, és összhangban maradjon az ISO 12100 kockázatcsökkentési logikájával. Ehhez azok a munkaszabályok a kulcsfontosságúak, amelyek visszafogják a szubjektivitást, és kizárják a tipikus „rövidítéseket”.
A legfontosabbak:
Az ISO 12100 szemléletben a HRN akkor ad valódi értéket, ha iteratívan használjuk: a védelmi intézkedés bevezetése előtt és utána is. Ilyenkor a szám nem „biztonsági bizonyíték”, hanem annak jelzőszáma, hogy ténylegesen azok a kockázati tényezők változtak-e, amelyeknek változniuk kellett.
Esettanulmány: „tiszta HRN” elakadás-elhárítási helyzetre (és ennek tanulságai ISO 12100 szerint)
A HRN egyik legjobb próbája az a helyzet, amikor a kockázat nem a „normál üzemmenetből”, hanem egy tipikus járulékos feladatból adódik.
A gép és a feladat kontextusa
Vegyünk egy csomagolósor-részletet szállítószalaggal és egy adagoló görgőpárral (behúzási pont). Üzem közben előfordul fólia- vagy termékelakadás, amit a kezelő kézzel szokott megszüntetni.
Az ISO 12100 szerinti elemzésben veszélyhelyzeteket írunk le, nem „a gépben lévő veszélyt”:
Csak ezen a szinten van értelme HRN-re váltani.
Alkalmazott HRN-skála (példa)
Hogy az esettanulmány követhető legyen, egyszerű, vállalati osztályokat vegyünk fel (a lényeg a következetesség, nem a „tökéletes szám”):
Megjegyzés: ez nem „az egyetlen helyes HRN-skála”. Ez csak egy következetes készlet, ami jól megmutatja a döntési mechanizmust.
HRN-értékelés – ugyanaz a feladat, kétféle körülmény
A változat: elakadás megszüntetése „JOG” üzemben, korlátozott sebességgel és fenntartott működtetéssel
Gyakorlati feltételezések:
Paraméterválasztás:
HRN = 3 × 3 × 2 × 1 = 18
Tervezői következtetés: a kockázat továbbra is fennáll, de a feltételek „keretek között tartják”, mert növelik a károsodás elkerülhetőségét. Pontosan ez az az ISO 12100 szerinti elem, amit a HRN-nek tudatosan figyelembe kell vennie az LO tényezőben.
B változat: ugyanaz a feladat, de „menjen a termelés” körülmények között (lehetséges újraindítás, nagyobb sebesség, időnyomás)
Gyakorlati feltételezések:
Paraméterválasztás:
HRN = 3 × 3 × 4 × 1 = 36
Tervezői következtetés: nem „a veszély típusa” változott meg, hanem a ember–gép kapcsolat a konkrét üzemállapotban. A HRN megmutatja a különbséget, de csak akkor, ha az LO ténylegesen tartalmazza a károsodás elkerülhetőségét.
NP: miért lehet csapda a „személyek számának szorzója” (és hogyan érdemes józanul kezelni)
A klasszikus HRN-ben az NP szorzóként szerepel. Matematikailag ez működik, de a gyakorlatban könnyen félreértelmezhető: az eredmény azt kezdheti sugallni, hogy az egy kezelőre jutó kockázat „megnő”, csak azért, mert ott áll még valaki a közelben.
Egy korszerűbb megközelítésben (amit az ISO/TR 14121-2-ben tárgyalt gyakorlati eszközök is tükröznek) a személyek száma gyakrabban kontextuselemként jelenik meg:
növeli a probléma súlyát,
emeli az intézkedések prioritását,
hat a zóna- és hozzáférés-szervezésre,
de nem feltétlenül kell „egyéni kockázat” szorzóként kezelni.
Gyakorlati alkalmazás úgy, hogy ne menjen szembe az ISO 12100-zal
A legáttekinthetőbb megoldás két nézőpont tudatos szétválasztása:
Személyre vonatkoztatott kockázat (unit risk) – összhangban az ISO 12100 logikájával
A HRN-t a „leginkább veszélyeztetett személyre” számolod, és az esetek döntő többségében NP = 1 értékkel dolgozol. Ez megfelel annak, ahogyan a tervezési gyakorlatban egy adott ember–gép interakcióhoz tartozó sérülési forgatókönyvet jellemzően értelmezünk.
Szervezeti prioritás / „kiterjedés” – vezetői döntés, nem a kockázat definíciója
Ha egy forgatókönyv több személyt is érinthet (pl. nyitott terület, kezelő + karbantartó, arra járó személyek), akkor a jelentésben ezt külön, egyértelműen rögzíted:
„több személy egyidejű expozíciója lehetséges: IGEN/NEM”
„a feladat végzése során a zónában tartózkodók maximális létszáma: …”
és erre alapozva emeled a beavatkozások prioritását (pl. modernizációs tervben, bevezetési ütemtervben).
Ez a megközelítés kezeli a HRN tipikus problémáját: nem növeled mesterségesen az „operátori kockázatot”, ugyanakkor nem hagyod figyelmen kívül, hogy a forgatókönyv egynél több személyt is érinthet.
Mikor van értelme az NP-t szorzóként használni (és mikor nem okoz torzítást)
Az NP mint szorzó jellemzően akkor lehet indokolt, amikor olyan forgatókönyvekről beszélünk, mint például:
- energiafelszabadulás / alkatrész kirepülése,
- tűz, robbanás,
- olyan helyzetek, amikor egyetlen meghibásodás egyszerre több személyre is hatással lehet.
De még ilyen esetekben is érdemes módszertanilag feltenni a kérdést:
nem célszerűbb-e a „több sérült” hatását már a károsodás súlyosságánál (a kár kiterjedésénél) kezelni, ahelyett hogy külön szorzóval építenénk be?
A kockázatértékelésnél – szokás szerint – a kapott eredmény értelmezése számít igazán, nem önmagában a numerikus érték; a kockázat végső értékelése és elfogadhatóságának megítélése pedig mérnöki felelősség és döntés.