A kockázat nem a gép „tulajdonsága”, hanem az ember–gép kapcsolat eredője
Az ISO 12100 szerinti kockázatértékelést a gyakorlatban sokszor arra egyszerűsítik le, hogy felsoroljuk, milyen veszélyforrások „vannak a gépben”. Ez a megközelítés elsőre kézenfekvő, de tervezői szempontból könnyen olyan leegyszerűsítésekhez vezet, amelyek kevéssé támogatják a valós döntéseket. A szabvány nem a géphez rendelt, önmagában létező jellemzőként kezeli a kockázatot: a kockázat nem értelmezhető a használati helyzettől függetlenül. Ténylegesen akkor jelenik meg, amikor az ember kapcsolatba kerül a géppel, meghatározott feladatot végezve, adott körülmények között.
Ez a különbségtétel alapvetően meghatározza az elemzés módját. Ha a kockázatot kizárólag a műszaki veszélyforrások összességeként fogjuk fel, könnyű elsiklani azok felett a helyzetek felett, amikor a veszély valós kockázattá válik. A veszélyes elemek a gépben folyamatosan jelen lehetnek, de amíg a feladat végrehajtása közben az ember nem fér hozzájuk, illetve nem kerül a hatókörükbe, addig a kockázat sok esetben csak elméleti.
Az ISO 12100 a tervező gondolkodását a kapcsolatra, azaz az interakcióra tereli. A „milyen veszélyek vannak a gépben?” kérdés helyett inkább arra ösztönöz, hogy azt vizsgáljuk: „a munkafolyamat mely pillanataiban kerül az ember a veszélyek hatókörébe, és miért?”. Ez a hangsúlyeltolódás az egész kockázatértékelés jellegét megváltoztatja. Az elemzés nem statikus leírássá válik, hanem a gép tényleges, reális használati módját tükrözi.
Ezzel a szemlélettel az is jobban érthető, miért ritkán történnek balesetek „ideális”, zavartalan automata üzemben. A balesetek döntő hányada inkább akkor következik be, amikor a gép nem a szokásos üzemi állapotában működik, és az ember segéd-, beavatkozási vagy nem tipikus feladatokat végez. Ilyenkor az ember–gép kapcsolat megváltozik, és olyan veszélyforrások válnak elérhetővé, amelyek normál üzemben hatékonyan el voltak választva.
A kockázat kapcsolatként való értelmezése tudatosabb tervezői döntésekhez vezet. A hangsúly nem azon van, hogy a veszélyeket „általában” megszüntessük, hanem azon, hogy konkrét használati helyzetekben csökkentsük az ember kitettségét. Ez a logika az ISO 12100 megközelítésének alapja, és kijelöli a további elemzés irányát is: a használati kontextus meghatározásától, a feladatok és a gépállapotok azonosításán át, a hatékony kockázatcsökkentő intézkedések kiválasztásáig.
Kockázatértékelés: a gép korlátainak meghatározása a „értelmes” elemzés feltétele
Minden olyan kockázatelemzés, amelynek valódi tervezői értéke van, csak akkor állja meg a helyét, ha a gép tényleges használati környezetébe van ágyazva. Ezt szolgálja a gép korlátainak meghatározása. Ez nem pusztán formai vagy adminisztratív lépés, hanem az a pont, ahol a tervező rögzíti, milyen határok között vizsgálja a kockázatot, és milyen valós működési módokra kívánja a következtetéseit alapozni.
A gépkorlátok egyértelmű meghatározása nélkül a kockázatértékelés gyorsan elvonttá válik. A gép ilyenkor már nem egy konkrét műszaki berendezésként jelenik meg, amely meghatározott környezetben üzemel, hanem egy elméleti modellként, ahol „minden úgy történik”, ahogy az elvileg elő van írva. Az ISO 12100 következetesen elhatárolódik ettől a szemlélettől, abból indulva ki, hogy a gépet a valóságban gyakran a tökéletestől távol álló körülmények között használják.
A gép korlátai jóval többet jelentenek, mint a technológiai rendeltetés egyszerű leírása. A meghatározás tipikusan kiterjed többek között az alábbiakra:
milyen feladatokat végeznek a gépen/ a gépnél a normál üzem során,
milyen segéd- és beavatkozási tevékenységek elkerülhetetlenek,
kik férnek hozzá a géphez, és milyen terjedelemben,
milyen környezeti feltételek mellett fog működni,
hogyan néz ki a teljes életciklus az üzembe helyezéstől a leszerelésig.
Kiemelt jelentőségű annak figyelembe vétele, hogy a dolgozók viselkedését gyakran a valós munkagyakorlat alakítja, nem pedig kizárólag az utasítások szövege. Az időnyomás, a rutin, a fáradtság vagy a termelés mielőbbi visszaállításának kényszere nem rendkívüli eltérés, hanem a mindennapi ipari üzemeltetés része. Az ISO 12100 ezekkel a tényezőkkel eleve számol, és elvárja, hogy már a gép korlátainak meghatározásakor beépítsük őket a gondolkodásba.
Ha a gép korlátait túlságosan szűken határozzuk meg, a kockázatokat rendszerszinten alul fogjuk becsülni. Az alkalomszerűen végzett, a normál üzemvitelhez képest eltérő körülmények közötti feladatok kimaradhatnak az elemzésből, pedig éppen ezek hordozzák sok esetben a legmagasabb veszélyeztetettséget. Ezzel szemben a korlátok túlságosan általános megfogalmazása pontatlan értékeléshez vezet: a különböző használati helyzetek összemosódnak, és a lényegi különbségek elvesznek.
Az ISO 12100 szemléletében a gép korlátai nem önmagukért valóak. Ezek jelentik a további feladat-, gépállapot- és veszélyhelyzet-azonosítás hivatkozási alapját. Csak erre építve lehet olyan kockázatelemzést készíteni, amely a tényleges munkakörülményeket tükrözi, nem pusztán a tervezési feltételezéseket.
A kockázatértékelés kapcsolata a gép műszaki dokumentációjával
A tervezői gyakorlatban gyakran találkozni azzal a megközelítéssel, hogy a kockázatértékelést a műszaki dokumentációtól elkülönült, „mellette futó” iratnak tekintik. Az ISO 12100 ezzel szemben azt sugallja, hogy a kockázatértékelés és a műszaki dokumentáció elválaszthatatlanul összetartozik, mert ugyanazt a tárgyat – a gépet – írja le, csak eltérő nézőpontból.
A kockázatértékelés feltárja a feladatokat, a gépállapotokat, a veszélyhelyzeteket és a veszélyes eseményeket. A műszaki dokumentáció ezzel párhuzamosan azt rögzíti, hogyan tervezték meg a berendezést, milyen megoldásokat alkalmaztak, és milyen módon kell használni. Ha a két terület nincs összhangban, olyan hézag keletkezik, amely a gyakorlatban nehezen értelmezhető utasításokban, nem kellően hatékony védelmi megoldásokban vagy auditálási nehézségekben jelenik meg.
A feladatalapú kockázatértékelés megkönnyíti, hogy az eredmények közvetlenül visszacsatolhatók legyenek a dokumentációba. A kockázatértékelésben azonosított minden feladatnak meg kell jelennie a kezelési/üzemeltetési vagy a karbantartási dokumentációban. Ha egy feladat kockázati szempontból kritikusnak minősült, de a dokumentációban nincs megfelelően leírva, az a tervezési folyamat inkonzisztenciájának egyértelmű jelzése.
Ugyanilyen lényeges a kockázatértékelés összekapcsolása a konstrukciós és villamos dokumentációval. A burkolatokra, a vezérlésekre, az üzemmódokra vagy a visszaállítási (reset) eljárásokra vonatkozó tervezési döntések nem esetlegesek: a kockázatelemzés következtetéseiből adódnak. A műszaki dokumentációnak lehetővé kell tennie ennek a logikának a nyomon követését: a veszélyhelyzet felismerésétől a veszélyes esemény azonosításán át a megvalósított műszaki megoldásig.
Az ISO 12100 alapján a dokumentáció nem pusztán „végtermék”, hanem a kockázatcsökkentési folyamat része. Feladata a feladatok biztonságos végrehajtásának támogatása, nem csupán egy formai előírás kipipálása. Ezért az olyan dokumentáció, amely nem köti össze a leírásokat a feladatokkal és a kockázatértékelés megállapításaival, jelentősen veszít a gyakorlati használhatóságából.
Rendszerszemléletben a műszaki dokumentáció, a használati utasítás és a kockázatértékelés egységes egészt alkot. Bármely változtatás a konstrukcióban, a vezérlésben vagy a munkaszervezésben maga után kell, hogy vonja a feladatok újraértékelését és a dokumentáció frissítését. Csak így tartható fenn a kockázatcsökkentés folyamatossága és hatékonysága a gép teljes életciklusa során.
Kockázatértékelés: a feladatok és a védelmi intézkedések kapcsolata
A kockázatértékelési gyakorlat egyik tipikus félreértése, amikor a védelmi intézkedéseket kizárólag a veszélyekhez rendelik hozzá. Ez oda vezethet, hogy a biztosítások „papíron” megfelelőnek, a valós használat során azonban nem működnek megfelelően. Az ISO 12100 ezzel szemben más logikát képvisel: a védelmi intézkedéseket a feladatok kontextusában kell értékelni, nem kizárólag a veszélyek felsorolásához igazítva.
A veszélyforrás a gépen folyamatosan jelen lehet, ugyanakkor az adott feladat végrehajtási módja határozza meg, hogy a személy egyáltalán ki van-e téve neki, és ha igen, milyen mértékben. Ha egy védelmi megoldás a munkát akadályozza, a gyakorlatban nagy valószínűséggel megkerülik vagy kikapcsolják. A szabvány abból indul ki, hogy ezek a helyzetek előre láthatók, ezért a kockázatértékelés során számolni kell velük.
Ezért a védelmi intézkedések kiválasztásának az alábbi kérdésekre kell választ adnia:
milyen feladatokat végeznek a gépen/gépnél,
mely feladatok igényelnek hozzáférést a veszélyzónákhoz,
a gép milyen állapotában történik a feladatvégrehajtás,
a tervezett védelmek mellett a feladat biztonságosan elvégezhető-e.
Például egy olyan burkolat, amely normál üzem közben hatékonyan kizárja a veszélyes térhez való hozzáférést, egyidejűleg jelentősen megnehezítheti a tisztítást vagy az utánállítást. Ha a tisztítás rendszeres tevékenység, és a végrehajtása a burkolat leszerelését igényli, a kockázat nem szűnik meg – csak a jellege változik. Az ISO 12100 rámutat, hogy ilyen esetekben olyan alternatív tervezési megoldásokat kell mérlegelni, amelyek kifejezetten ennél a feladatnál csökkentik az expozíciót.
A feladatközpontú megközelítés a védelmi intézkedések differenciáltabb kiválasztásához vezet. Egyetlen „mindenre jó” megoldás helyett a védelem igazodik az egyes feladatokhoz és a gép adott állapotaihoz. Így a biztosított védelem nemcsak műszakilag lesz hatásos, hanem a mindennapi használatban is elfogadható és betartható.
A használati információ szerepe a feladatok összefüggésében
Az ISO 12100 egyértelműen rögzíti, hogy a használati információ a kockázatcsökkentés egyik eleme, azonban nem helyettesítheti a tervezési megoldásokat és a műszaki védelmi intézkedéseket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az utasításoknak, figyelmeztetéseknek és eljárásoknak a ténylegesen végzett feladatokhoz kell kapcsolódniuk, nem pedig általánosan megfogalmazott, „elvi” veszélyekhez.
A használati információnak arra kell választ adnia, hogy hogyan végezhető el biztonságosan egy konkrét feladat, nem pusztán arra, hogy létezik veszély. Ha a dokumentáció csak általánosságban írja le a veszélyeket, a felhasználó nem tudja ezt a tudást a gyakorlatban követhető magatartássá és lépéssorrá alakítani.
A feladatközpontú használati információ azt jelenti, hogy:
az utasítások konkrét műveletekhez vannak rendelve,
az eljárások figyelembe veszik a gép állapotát, amelyben a feladatot végzik,
a figyelmeztetések valós, előforduló veszélyhelyzetekhez kapcsolódnak.
Például a váratlan mozgás kockázatára vonatkozó információ csak akkor értelmezhető és hasznos, ha a felhasználó pontosan érti, melyik feladatnál és a folyamat melyik pontján következhet be ilyen mozgás. Egy általános figyelmeztetés önmagában nem előzi meg a hibákat, ezzel szemben egy beszorulás megszüntetéséhez előírt helyes lépéssor valós kockázatcsökkentést eredményezhet.
Az ISO 12100 abból indul ki, hogy a használati információ csak akkor hatékony, ha a felhasználó azt külön értelmezés nélkül, közvetlenül alkalmazni tudja. Ennek megfelelően a dokumentációt a feladatok elemzésével párhuzamosan célszerű felépíteni, nem pedig a tervezés elkülönített, záró lépéseként. Így a használati információ tényleges biztonsági támogatássá válik, és nem csupán formai melléklet marad.
Kockázatértékelés: az automatizáltság változása és a kockázat jellege
Az ISO 12100 nem használja közvetlenül az „automatizáltság szintje” fogalmat, ugyanakkor a szabvány logikája alapján egyértelmű következtetés adódik: az automatizáltság mértékének változása a kockázat jellegét változtatja meg, nem csupán annak nagyságát.
Az automatizáltság növekedésével:
csökken az ember közvetlen kitettsége normál üzem során,
nő a beavatkozási és felügyeleti feladatok jelentősége,
nő a gép váratlan viselkedéséhez kapcsolódó veszélyes események kockázata.
Az automatizálás a kezelőt sokszor a közvetlen végrehajtói szerepből felügyeleti szerepbe helyezi át. Ez nem azt jelenti, hogy a kockázat megszűnik, hanem azt, hogy kevesebb feladatra koncentrálódik, amelyek jellemzően nagyobb károkozási potenciállal járnak. Tipikus példák a visszaállítással (reset), a diagnosztikával vagy a meghibásodás utáni kézi üzemmódban történő beavatkozással kapcsolatos feladatok.
Az ISO 12100 értelmében minden, az automatizáltság szintjét érdemben érintő módosítást követően szükséges a kockázatértékelés felülvizsgálata. A korábban kézzel végzett tevékenységek egy része megszűnhet, ugyanakkor új feladatok jelennek meg – gyakran ritkábban végrehajtva, de fokozott kockázatú körülmények között.
Ha a tervező kizárólag a veszélyforrások oldaláról vizsgálja a kockázatot, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy az automatizálás önmagában elegendő megoldás. A feladatalapú megközelítés viszont rámutat, hogy az automatizálás nem csupán a kockázat mértékét, hanem a kockázati profilt is megváltoztatja. Ezért a vezérlési architektúra bármely módosítását az újonnan megjelenő feladatok és az ezekhez kapcsolódó új veszélyhelyzetek szempontjából is értékelni kell.